Mindenkinek köszönöm, aki esélyt adott a blognak a prológus
alapján, és annak még hálásabb vagyok, aki fel is iratkozott rá.
Nem szaporítanám a szót, belekezdek az első részbe!
Egy óra múlva értünk a kikötőbe. Három óra, talán fél négy lehetett akkor, ezért még bőven volt nyüzsgés a halpiacon. Anyámmal nagyon ritkán látogattunk ide, legfeljebb, ha halért jöttünk, de azt is csak akkor, amikor pénz állt a házhoz. Sosem szerettem ezt a helyet. A halszag elviselhetetlen, és minden tele van mocsokkal. Ilyen tájban, már hullámzott a tenger, valószínűleg felkészült az esti háborgására. A halászok is aggódva eveztek vissza, amilyen gyorsan csak tudtak, mert már dobálta rozoga facsónakjaikat a víz. Ekkor már engem is megtalált az aggodalom, mivel hajóval fognak szállítani. Anyám még mindig megkötözve ült a szekéren, engem meg már egy bandita markában voltam.
- Kérem, ne vigyék el! - sírt anyám.
- Csend legyen! - kiáltott rá a kocsis.
- Hagyjanak, kérem, hová visznek?! - telt meg könnyel a szemem.
- Elhallgass, majd meglátod! - förmedt rám a karomat fogó bandita.
- Jajj, édes Istenem, kegyelmezz! - fohászkodott édesanyám.
- Anyám! - próbáltam kitörni az erős kezek fogságából.
- Nyughass már, átkozott csitri! - szorította össze fogait, majd határozottan megrántott, amitől be kellett fejeznem az elkeseredett huzavonát.
Szememet könnyek fedték be, hirtelen olyan gyorsan megváltozott minden. Az egyik percben még az esküvőről beszélgetünk, mosollyal az arcunkon, a másikban, meg már jegyesem holtan fekszik. Azt sem volt időm elfogadni, hogy talán ebben a kikötőben ragad el magával a sötétség. Édesanyámat már sosem láthatom ebben az életemben, aki felé meg kezdtem már komolyabb érzéseket is táplálni, az egy csapásra távozik az élők sorából. Mindent elvett az élet tőlem, amiért még élni érdemes volt. Meghagyott engem a bánat végtelem tengerébe belefulladni. Egyetlen egy ember volt, aki akkor is velem volt, amikor senki más sem, és ő volt az anyám. Őt senki sem vehette el tőlem eddig. És most két kezét egy béklyó tartja össze, és egy szekéren döcög valahová. Csak imádkozni tudok, hogy ne rossz helyre, hogy minden rendben legyen vele. Fájdalmamra nem volt gyógyír, és, ha megtart az élet magának még egy kis ideig, akkor az első szabad percemben megszabadítom magamat minden bajomtól. A hajóhoz érve fogva tartóm megállított. Két kezemet egy oszlophoz rögzítette, és belépett egy hajóba. Nemsokára egy másik férfi jött felém. Barnább bőre volt, mint nekünk, haja csillogó fekete volt. Laza öltözéket viselt, egy közönséges fehér inggel, és barna nadrággal. Eloldozta a kötelet, és magával húzott, be a hajóba. Odabent, vagy húsz másik hasonló sorsú lány ült, láncra kötve. Mindegyik fáradtnak, és megviseltnek látszott. A férfi a jármű végébe talált nekem helyet, ott bokámra erősítette a láncot, majd otthagyott. A másik oldalról suttogást hallottam. Leültem a hideg fapadlóra, nekitámasztottam a hátam a falnak, majd magamba fordulva néztem egy pontot. Nem érdekelt semmi, csupán véget szerettem volna vetni, hirtelen nyomorúságossá vált életemnek. Akiket láttam a sötétben, azoknak is reménytelenség ült az arcán. Senki nem tudta mi vár ránk, abban sem voltunk teljesen biztosak, hogy a következő percet megéljük. Égetett a vágy, hogy megkérdezzem hová megyünk, bár nekem teljesen mindegy volt. Már annak is jobban örültem volna, ha egyenesen a vesztőhelyre visznek, igaz, hogy még nem voltunk ott, és, az is lehet, hogy az akasztófa a túloldalon várt. Idő közben egyre jobban billegett a hajó, valószínűleg, már eltelt egy kis idő is, mert egyre kevesebbet láttam a mellettem ülőből. A teret, amiben ültünk immár sötétség fedte be. Az addig hallható nyüzsgés is elcsendesedett, már csak a sirályokat lehetett hallani, ahogy a partra vetett halakért harcolnak. Még mindig nem tértem magamhoz a sokkból, ami ért. Nem éreztem, sem, fájdalmat, sem örömöt a szívemben. Olyan érzésem volt, mintha kitépték volna a helyéről.
Fentről a fedélzetről egyszerre csak hangokat hallottam.
- Te megőrültél, itt halunk meg mindnyájan, ha most elindulunk! - kiáltotta valaki.
- Csend legyen, Landriában holnapra várnak minket, ha nem megyünk, akkor halunk meg! - recsegte egy másik férfi.
- Uram, hat óra az út, holnap hajnalban, ha elindulunk, még idejében odaérünk. - hangzott félénken, valaki másnak a hangja.
- Nem megmondtam, hogy elindulunk? Tudtommal még én vagyok a kapitány! - förmedt rájuk a második. - Akinek nem tetszik, az máris sorakozhat a pallónál, gyáváknak nincs helyük Landria szolgálatában! - zárta le a beszélgetést.
Hamarosan el is indultunk, a hajó nagyon lassan, elkezdett előrefelé menni, majd egy nagyobb kanyart vett. A nagy vitorlákba olykor belekapott a szél, amitől a nagy szerkezet megingott kicsit. Három órája csak ültem némán, és életemen merengtem. Egyszeriben a mellettem ülő lány hozzám szólt.
- Nem tudod hová megyünk? - kérdezte. Hangjában gyengeség csengett, és hallottam rajta, hogy nehezen veszi a levegőt. Biztos voltam benne, hogy őneki még szerencsétlenebb sorsa van mint nekem.
- Mintha, valami Landriáról beszélgettek volna fent. - válaszoltam.
- Te honnan jössz?
- Innen Franciaországból, de nem értem kérdésedet, hát te is beszéled a franciát.
- Nem olyan régen élek itt, rabszolga vásáron vett egy férfi, majd mikor megunt, ezeknek adott el.
Jó volt a megérzésem, tényleg sanyarúbb sorsa volt, mint nekem, de még mindig nem értettem rossz színének okát.
Egy kis idő múlva erősödött a szél, és a hajó egyre jobban dobálózott a habokon. Ezt a személyzet is észrevette, lentről lehetett hallani, hogy futva közlekednek. Mindegyik a nála alacsonyabb rangúval kiabált. Percek múltán, már eluralkodott a káosz a fedélzeten.
- ÁTKOZOTT MULYÁK, ENGEDJÉTEK MÁR LE AZOKAT VITORLÁKAT! - kiabálta torka szakadtából a kapitány.
A pici ablakokra néha felcsapott a víz. Minden elhidegült, és Provence langyos ideje után, majdnem megvett az isten hidege. A szerkezet még mindig nagyon megingott minden hullám után, és olykor majdnem függőlegesen feküdt az egyik oldalán.
- VITORLÁT BONTS! A LEGKÖZELEBBI PART FELÉ TARTS! - kiáltotta a vezér.
A hajó, ahogy a habok engedték, vett egy fordulatot, és megindult kelet felé. A fedélzetről folyt be a víz hozzánk. Kisvártatva, egy nedves ruhájú, fáradt férfi lépkedett le a lépcsőkön. Végigmért mindannyiunkat, majd sarkon fordult, és felment a fedélzetre.
- Semelyik sem sérült meg! - hangzott fentről.
Nagyjából, fél, háromnegyed óra telhetett el, és megérkeztünk a partra. Spanyolország egy szigetén kötöttünk ki. A lassan enyhülő szél, még azt a kikötőt is lehűtötte, és vékony cipőt viselő lábam egyre jobban fázott. A többség már lekuporodott, és az ülés, és a fekvés közötti pózban várta, hogy elnyomja az álom. Nem tudom nekik sikerült-e, de nekem nem jött álmosság a szememre. Továbbra is járt az agyam, nem lelt megnyugvást. Mikor anyámra, szeretteimre gondoltam, éreztem, hogy forróság önt el, és meleg arcomon legördül egy hideg könnycsepp. Mindent elvesztettem, mindent...
Folytatása következik...
